Kertész Dávid novelláit olvashatod lentebb. Fordulatos történeteihez csak jó olvasást kívánhatok...

---

Herr Drosselmeyer szerkezete

 

- Uraim, örömmel mutatom be önöknek a csodát. A mesét mely évszadok óta játszik az alkímia mesterei és az ősi titkotak fürkésző zsidó doktorok képzeletével. Íme az ember által alkotott élet legtisztább, leggyönyörűbb, legcsodásabb példája, az első akit a tudomány hatalma teremtett, hogy puszta létével meghazudtolja a természet törvényeit. Uraim, bemutatom a lányomat!

A lepel lehult, Her Drosselmeyer pedig áhítattal nézte teremtményét. A baba gyönyörű volt. Arca sima akár a porcelán, mégis tapintása akár az emberi bőré. Alakja akár a legkívánatosabb nőké, haja mint az ében, de teste világos, mint amit nap még sosem ért. Ajka mint kettéharapott cseresznye. Gyönyörű. Olyan szépség, mely a magamfajta zsurnaliszta szívét, elméjét és lelkét egyszerre ragadja meg. Szemem előtt átfutott a cikk, melyet majd leközlök az Empire's címlapján: A ragyogó automaton, nem, ez nem elég hangzatos, legyen inkább Prométea, ezaz! Kollégáim kérdései záporoztak a tudosra:

- Her, Drosselmayer, hogy hívja a robotot?

- Csak ezt az egyet készítette?

- Mit tud? 

- Honnan származik az ötlet?

Én magam nem tudtam átadni gondolataimat hivatásom kényszerének. Csak bámultam és nem tudtam másra figyelni mint a játékszer szépségére.

- Leányomnak nincs neve - a tudós úgy tekintett ránk, mint valamiféle pogány istenség a híveire - és természetesen ő csupán a prototípus. Pár héten bell megindul a sorozatgyártás és bárki beszerezheti a sajátját! 

- Mein herr, mire képes a szerkezet?

- Engedjék meg, hogy ezt demonstráljam - pár, már-már mágikusnak tetsző mozdulat és a baba életre kel. Táncol akárha mozdulatait a bájos Shatekelától, Byron kedvesétől tanulta volna. Mégis, minden lépése, minden bársonyos lendülete bármilyen ruganyosnak tetszett is, volt benne valami a gépek darabosságából.

- Természetesen nem csak tánccal képes elkápráztatni a férfiak szemét - a professzor rövid kacajjal nyugtázta, hogy megjegyzése nem süket füleket talált - Teste akár a húsvér nőké, és biztosíthatom, hogy bár szellemmel nem rendelkezik, azért, hogy úgy fogalmazzam, nem kell félteni a kreativitását, már ami a kényeztetést illeti. Ezen felül újabb előnnyel is kárpótol minket szótlanságáért, soha nem fáj a feje!

A terem hatalmas nevetésben tört ki, én csupán elmosolyodtam, a prof már bizonyosan régen gyakorolta ezt a poént. Egy kolléga szólalt meg mellettem:

- Miért kellene kárpótolni a szótlanságért? Számomra ez is előnynek tűnik.- hatalmasat nevetett a saját viccén, bár el kell ismerjem másokra is nagy hatással volt. Drosselmeyer olyan elégedettnek tűnt mint macska a tejcsárdában. Most jutott eszembe, hogy még egyetlen kérdést sem tettem fel, ha a Herald újságírójának adott válaszokat használom fel, valószínűleg hó végével búcsúzhatom a lapomtól. Ettől is. Elmémben azonban lassan megfogalmazódott az a gondolat mely leginkább izgatta fantáziámat ezzel a gyönyörű játékszerrel kapcsolatban:

- Képes bánkódni? Gyűlölni? Szeretni?

- Hogy képes-e érezni? - egy pillanatra úgy tűnt, hogy megfogtam a professzort, el jutottam szerkezete vakfoltjához - Drága uram, miért akárná, hogy egy ilyen csodálatos játékszer érzelmekkel rendelkezzék? Tanítsam meg szeretni? Minek, hogy aztán megtanuljon gyűlölni is? Ha ilyen masinát akar magának, akkor ne tudóst keressen!

Bár mennyire is egyértelmű volt, hogy igazat beszél, meglehetősen lelombozott a dolog. A baba csodás volt, látványa gyönyörű, tapintása pezsdítő erejű, mégis üres akár egy boros flakon ami túl sokáig maradt a szobámban. Mindennek ellenére nem tudtam levenni róla a szememet. Olyan volt mint a múzeumok szépséges vázái, azok amiket hős katonáink Kínából loptak, hogy most bárki ember fia pár penny-ért gyönyörködhessen bennük azonban virágot a fene se tenne egyikbe sem.

Kissé kiábrándultan mentem hazafelé. A Soho-ban laktam akkoriban, és útközben több utcalányt és koldust láttam, mint macskakövet. Egyikük megszólított:

- Estét kedves, nem unatkozol? - nem volt kifejezetten szépnek mondható, valószínűleg ha szerencsésebb helyre születik gyönyörű nő válik belőle, de élete itt idő előtt elcsúfította, megöregítette vonásait. Ránézve eszembe jutott a baba. Végmértem a lányt, aztán azt mondtam:

- Nem fogod elhinni, de meg innék egy pohár Gjinnt. Más nem kell, csak beszélgessünk!

- Hidd el elhiszem, egyre többen akarnak csak beszélgetni. Talán nem tetszem?- utolsó mondatában volt némi incselkedés, szakmai ártalom, gondoltam.

- De, ezért nem akarok mást.

- Te tudod, amíg lepengeted az öt fontot, tőlem akár teázhaunk is.

Átadtam a lánynak a pénzt aztán karonfogtam és a Speacher's Square felé sátaltam vele.

 

Sátán vagyok

(ars poetica)

Sátán vagyok,
Világok gyilkosa.
Mennyből bukott égi angyal,
Lánggal tipró üstökös tünemény.

Tűzzel árasztom a fagyos rónákat
Anyám és lányom gyalázom.
Én pusztítok minden döglődő fajt,
vagyok a Holt-tenger gyilkosa

Végtelen játékok bukott győztese,
A csalás istene én vagyok.
Édeni kígyó, éji pávamadár,
Sikító szirén és néma kaszás.

Ellenség vagyok,
Magamnak kínzója.
Hazugságok fényes hercege.
Eret vágok, mérget iszom
Leszek a sajátom ostora!

 

 

Játék

A hang elringatott. Mély, átható kábulatba vont. A gyermek szoprán angyali dallamal csendült meg valahol az agyam mélyén. Bódultan sétáltam a neonszín kirakatok között. Balkezemmel a falat támogattam, jobbommal vagy esetlenül tapogatóztam a levegőben, vagy a biztonságot keresve nyúltam köpenyem alá, ahol némi nyugalmat kölcsönözve simult tenyerembe revolverem markolata. A gőz és a füst emelyítő szellemként kígyózott elő a csatorna fedelek alól. A hang nem csitult. Kedves ritmussoságában egyszerre pihentetett és rémisztett meg. Hagytam, hogy elringassa az elmémet. Oly régen kísértek már szellemeim, hogy könnyebb volt rájuk bíznom magamat, mintsem őrültként hadakozni velük. Egy gázlámpa kóválygó fénye csillant a távolban. Lassan kivehetővé vált az azt vivő rendőr alakja is. Megálltam. Kissé összeszedtem magam.  Belsőzsebemből lapos üveget vettem elő. Egy mély korty a wishkey-ből - drágább mint erre felé egy-két élet - kiöblítem vele a számat aztán lenyelem. Ha a hekus ideér inkább higgyen részegnek mint annak ami vagyok. Pár lépés, közelebb ér:

- Segíthetek uram? - Kissé megvető, becsületes embernek látszik. Az ilyenek szerint a magamfajták csak a kurvák meg az ópium miatt járhatnak errefelé.

- Kö-öszönöm nem - játszom a részeget.

Mordul egyett és tovább megy, ha józannak hinne nem merne így tenni. Folytatom utamat. Kissé biztosabban, Emilie - így hívom gyermek-démonomat - most hallgat, mindig így tesz, ha közel járok a célhoz. Erőt ad. Egyenes léptekkel taposom a kopott, vértől, nyáltól és kitudja még mitől csúszós macskaköveket. Meglátom. Fáradtan veti hátát egy omladozó falú kocsmának. Idős, legalább negyven lehet ami az ő szakmájában öregnek számít. Immár csupán szegény diákok és fáradt tengerészek veszik igénybe szolgálltatásait. Rámpillant aztán elfordul. Tudja, hogy a magfajták igényesebbek. Általában, de nem én. Nem azért jöttem ide, hogy kitöltsem a vágyaimat. Én - és rajtam keresztül Emilie - a megváltást hozuk. Kiszabadítjuk a posványból. Odalépek hozzá:

- Mennyi? 

Kissé elmosolyodik, de meg is ilyed. Érzem a félelmét, annyi emberét, férfiét, nőét és gyermekét éreztem már. De nem a haláltól fél, úgy gondolja valami elferdülésem van. De kell a pénz. Valallja:

- Tíz font.

- Rendben.

Mosolygok. Igyekszem annyira megnyugtató lenni amennyire csak tudok. Sikerül, kissé felszabadul, de túlságosan is fásult már ahhoz, hogy azt higgye kiviszem innen. Oh, ha tudná, ha tudná, hogy most megszabadítom. Átkarolom, nem fecseg, nem beszél eléggé tapasztalt már ahhoz, hogy tudja, nem szórakoztatónak kell lennie, csak tegye amit a kuncsaft kér és legyen túl rajta minnél előbb, hogy aztán lehúzhassa a következő gjint a bárban. 

Megérkezünk. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy miért is teszem, megéri-e. Emilie újabb dalba kezd, ártatlan hangján dúdolja a Baj van a részeg rengerésszel-t kecses dallamossága megsiklik elmém tébolyán.Húzzátok át a hajó alatt, húzzátok át a hajó alatt, Minjárt jókor reggel. Engedelmeskedem. Lefektetem az ágyra. Nem érek hozzá. Felakasztom kabátomat a fogasra. Nem fordulok felé, csendben hámozom ki pengémet a hüvelyéből. Szép kés. Bár már inkább tőr. Egy láb hosszú pengéje két hüvelyk széles. Ha az ember fényben nézegeti úgy csillog akár a Hyde park tavának vize tavasszal. Gyönyörű fegyver.

-Mit szöszmötölsz?

- Türelem - búgom még mindig háttal neki - mi a neved?

- Agnes.

A hangjában immár enyhe félelem csendül. Helyes.

- Nos, Agnes. Mit tennél most ha újra kezdhetnéd?

- Ha újra kezdhetném - nevet, nem, nem kímélhetem meg, túl ostoba - hát felszednék valami herceget vagy ilyesmit, felcsináltatnám magam és élnék mint hal a vízben!

- Rossz válasz.

Megfordulok, sikítani sincs ideje. Úgy ugrom az ágyhoz, mint a lecsapó macska. Egy íves mozdulat. Torkából bíborszín szökőkútként patakzik a vére. Haldokló teste megremeg . Nézem ahogy kiszáll belőle az élet. Egész teste vörösen csillog a petróleum lámpa fényében. Megcsókolom véres, hideg ajkait. Felmetszem a gyomrát, kivágom a veséjét és a máját, de a szívét érintetlenül hagyom. Leveszem kalapom, ingem nadrágom. Felveszem gondosan összehajtogatott saját ruháimat, a véres rongyokat pedig összecsomagolom. 

Immár nyugodtabban lépek ki az utcára a hajnali levegő frissesége arcul csap. Egy hintó áll meg előttem:

- Hová lesz?

- A Westminsterbe.

- Igenis hölgyem!

Föld alatt

Az első gondolatom az volt, hogy nem nyitottam ki a szemem. A második az volt, hogy megvakultam. Ezen egy kissé bepánikoltam, aztán a magatehetetlen vergődés közepette észrevettem valami furcsát. A megvilágosodás pillanatában egy szemvillanásra megnyugodtam, aztán megint bepánikoltam. Nagyjából tíz percig öntudatlan voltam a félelemtől, aztán furcsa, végtelen beletörődés vett rajtam erőt. Tudod, amikor az ember rájön, hogy beteljesült a legnagyobb félelme és elérte a mélypontot valahogy nem retteg többet. Ez egy afféle felsőbbrendű nyugalom. Hirtelen angyalok között éreztem magam, na meg persze a férgek között akik pillanatnyi - és látszólag végleges - lakhelyemet övezték. Akinek még nem lenne egyértelmű, vidám melankóliám oka: egy koporsóban - vagy egy sima fa ládában, perpillanat egyre megy - feküdtem pár méternyi föld alatt. Nem valami kellemes érzés, ami azt illeti egész életemben ettől a pillanattól féltem. Attól, hogy valaki elás én meg rettegve ébredek a föld alatt. Nos, nem egészen ilyennek képzeltem. Valahogy túl lazán vettem a dolgot azt hiszem. Bár, nem igazán tudom hogyan kellett volna vennem az egészet, még soha nem temettek el. Talán a sokk miatt. Mondják, az ember nagy ijedség hatására átlép egy másik tudatállapotba, olyan ez mint valami narkó. Számolni kezdtem a másodperceket, tippelni, mennyi levegőm van még, aztán rájöttem, hogy felesleges az egész. Végül is, amennyi, annyi. Az ember nem sokat változtathat a helyzetén két méter mélyen. Régen, amikor ijedt éjszakákon agyaltam és elképzeltem ezt a helyzetet, mindig próbáltam kitalálni valamit, mindig ki akartam jutni. Most is beugrottak a lázas képek amint kaparom, rúgom a koporsó fedelét, de nem tettem semmit. Minek? Soha nem voltam egy Herkules, mégis hogy a fészkes fenébe mozgatnék meg két méternyi földet? Nem csináltam semmit, csak feküdtem és agyaltam. Azon gondolkodtam, hogy vajon jó ember voltam-e. No meg azon, hogy van-e Istennek humorérzéke? Kellett hogy legyen. Ha nem lenne nem feküdnék egy fadobozban pár száz centivel közelebb a pokolhoz. Elmémet elragadta a szabad asszociáció. Pokol? Milyen a pokol? Mit tesznek ott velem, ha most még életemben átélem a legnagyobb félelmemet? Mit csinál a rézbőrű fazon a villával, ha még most sem ijedtem meg? Álljunk csak meg egy percre? A legnagyobb félelem? Akkor mi van ha ez a pokol? Ha nem halok meg, hanem itt kell töltenem a örökkévalóságot? Elég borzasztó ez ahhoz, hogy ez legyen a kénköves? De ha ez tényleg hádész, mit a fenét keresek én itt? Annyira rossz ember voltam? Nem öltem meg senkit. Vagy mégis? Kaparászás. Fantasztikus, a kukacok megtalálták, békés nyugvóhelyem és úgy hiszik jót lakmároznak rothadó testemből. Kíváncsi vagyok mit szólnak majd, ha rájönnek, hogy túl friss a husi a számukra. Kissé megborzadtam, nem a félelem miatt, csak mert utálom a csúszómászókat. Gondolkozni kezdtem, hogy vajon meddig tart majd nekik átrágni a koporsó kemény fáját. Érdekelt, hogy vajon mi következik be hamarabb: vendégeim megérkezte, vagy sajnálatos fulladásom? Nem adtam sok esélyt az előbbinek, úgy saccoltam már csak pár percre van levegőm. A kaparászást tompa puffogás váltotta fel. Eszeveszettül röhögni kezdtem: ezek megmentenek. Ki akarnak vinni. Engem tényleg nem lehet kinyírni? Apró nyílásokon fény szűrődött börtönömbe. Szinte megvakított, éreztem amint feszegetik a doboz tetejét. Hirtelen átsuhant az agyamon hogy ki lehet az, volt néhány tippem, de fogalmam sem volt, hogyan találhattak meg. Feltépték az utolsó deszkát is. A nap ragyogása még elvakított, de kíváncsian pislogva kerestem megmentőm arcát. Egy pillanatra sem lepődtem meg, az jött el akinek a legnagyobb szüksége van rám, mosolyogva szólítottam meg, a lihegő életmentőt:- Szervusz N., csak nem féltél, hogy elfelejtenek?

 

 

Hattyúdal

 

A földet gyorsan elkaparták, a rokonok meg fáradtak voltak, meg persze éhesek. A tor egész jól sikerült, volt kaja meg pia, természetesen mindenki őszintén sajnálta a dolgot, meg hogy mekkora tragédia is ez az egész, és egyáltalán nem is gondolták volna, meg az is, hogy mennyire szerette mindenki és nem érti, egyszerűen nem érti senki sem, hogy miért, vagy hogyan! Az anya sírt, az apa ordított, a testvérek zokogtak, mindenki nagyon szeretett mindenkit, de főképpen a halottat gyászolták. Gyászolta az az okos szemű fiatal nő, gyászolták azok a rendes gyerekek, gyászolta az egész átkozott világ. Csak az ég nem gyászolta, gyönyörűen sütött a nap. Mindenki evett, vagy a családtagokat vigasztalta, mindenki ivott, vagy beszélgetett. Néhányan nevettek. Nem azért mert örültek a halálnak, csak tudod kedvesem, ilyen az ember: ha sok van belőlük egy helyen és van mit enniük, akkor nevetnek. Nincs ebben semmi gonoszság. Ez csupán a legmélyebb természet még azokból a nemlétező időkből amikor a legnagyobb örömöt még az jelentette ha sikerült elkapniuk egy mamutot. Étel pedig volt elég, italnak sem voltak híján, gondos barátok és hozzátartozók segítettek a temetés előkészítésében, hogy levehessék a gyászolók válláról a terhet. Ami többé-kevésbé azt hiszem sikerült is, még a megroskadt anya is el-elmosolyodott néha. Azt hiszem ebben a halott is közrejátszott egy kissé. Semmit nem akart rendezetlenül hagyni. Az okos szemű lány szomorú volt. Bár be kell valljam, hogy ha a tragédia kicsit is szomorúbbá tenné, akkor nem kellene sudár termetét ocsmány fekete ruha alá bújtatni. Egy kislány sírt, tombolt és bőgött, úgy ahogyan csak egy tiszta gyermek gyászolhat. Valaki berúgott, mások nem. Valakinek eszébe jutott, hogy már régen beszéltek neki erről a napról, csak akkor nem hitte el. Bűntudata volt, de nem volt rá oka. Egyetlen ember volt csak ott, aki nem evett, nem ivott, nem beszélt és nem mosolygott. Nem vigasztalt senkit, mert őt sem vigasztalta senki, az igazat megvallva a fene se tudta, hogy ki ő. Csak állt egyedül, se a barátokkal, se a rokonokkal nem közösködött. Nem csinált semmit, csak állt. Ő maga sem tudta, hogy mit csináljon. Úgy érezte elkésett. Elkésett és ezzel elvesztette mindenét amije valaha is volt. Elkésett, meghalt és ettől most újszülött módján áll rengeteg olyan ember között, akik nem ismerik, de ő szinte mindet látta már. Nem tehetett mást, talán ezt sem kellett volna tennie, de ez volt a legjobb ami eszébe jutott, vagy talán a szívébe. És ez szerv volt az utolsó ami megmaradt neki. Odalépett az okos szemű lányhoz, de nem szólt egy szót sem, csak nézett, mintha nem tudná kierőszakolni a szavakat a torkán. A lány látta a zavarát, megkérdezte:

- A barátod volt?

- Az volt - válaszolta a különös alak.

- Sajnálom, nekem is nagyon fontos volt - mondta és az a valami ami a hangjában volt most némi örömet csempészett egy halott szívbe. - Régen ismerted? - kérdezte aztán.

- Az elejétől. - mondta az a valaki. Aztán furcsa érzése támadt, eddigi rövid élete során egyszer sem érzett ilyet, aztán először, igen, életében először zokogni kezdett.

A lány vigaszkép megölelte.

- Nagyon fontos lehetett neked - mondta.

- Az volt - válaszolta a különös alak, majd abbahagyta a sírást és letörölte könnyeit.

- Tehetek valamit érted?

- Nem tudtam.

- Nem tudod, hogy mit tehetek?

- Nem, nem tudtam, nem ismertelek. Ne haragudj.

- Miért - kérdezte az okos szemű lány, és félt, valamiért most félt az alaktól, aki az előbb annyira összetört volt, tudta, nem is ez a jó szó, érezte, hogy tényleg van oka a haragra.

- Mert megöltem - mondta az alak, majd szépen lassan elfelejtették.

In memoriam Nemo. 

 

 

 

Andante

 

A koldus mosolyogva álldogált a pad mellett. Kedves pillantásokat vetett a járókelőkre. Néhány gyerek ránevetett, egy-kettő oda is akart szaladni hozzá, de az anyukák riadtan rántották vissza a kezüket. Az öreg nyugodt, egyenes léptekkel sétált a padokkal körülvett asztalkához. Úgy mosolygott, mintha övé lenne az egész park. Ami azt illeti nem csupán a park volt az övé.

Fékcsikorgás, dudálás, néhány ember riadtan felugrik. Egy fűre lépni tilos tábla hatalmas puffanással kidől amint egy kátrány fekete limuzin ráhajt. Az ajtó egyetlen csöndes csusszanással kinyílik. Egy magas sötét hajú fiatalember kiszáll. Az ajtó becsukódik. A férfin fekete bőrkabát, vörös nadrág és egy napszemüveg az a zavaró fajta amiben az ember mindig saját magát látja. Mindezen látszik, hogy nagyon nagyon drága. A gyerekek megijednek, és az anyjukhoz rohannak, valahol egy kutya felvonyít, csinos lányok mosolyognak az idegenre. Ő visszavigyorog. Mint egy farkas a bárányok között.

Öblös, szinte táncoló léptekkel odamegy a koldushoz. Érdekes, de ezentúl senkinek sem tűnik fel a furcsa páros. Az öreg koldus rongyos kabátjából elővesz egy fényes sakktáblát. A fiatalember elvigyorodik. Felkerülnek a bábuk. A koldus a fehér.

- Eléggé elavultak ezek a szabályok, nem gondolod apa? - kérdezi a fiatalember - Úgy értem, miért mindig a világos kezd?

- Nekem tetszik így. Vagy talán szeretnél fehér lenni?

- Késő, már belekezdtünk.

- Bele.

Az öreg pár lépésből mattot adott. A fiatalember felkacagott.

- Miért tanítottál, meg játszani, ha így is mindig te nyersz?

- Mert egyedül unalmas.

 

 

Ars strategica

 

A következőkben támadási és védelmi tanácsokat osztok meg, kezdőknek kezdőtől! (Nem feltétlen háborús helyzetekhez!)

Támadás:

Két féle helyzetben kerülhet az ember támadó helyzetbe: az egyik egy ismert ellenféllel vívott hosszas hadakozás, a másik egy félig-meddig ismeretlen ellen gyors lerohanása. Az utóbbi esteben csakis a gyors, offenzív startégiák lehetnek eredményesek, hogy pozitív, vagy negatív vonzattal járnak, az inkább a szerencsétől függ, bár a támadott fél erején is sok múlik, a támadónak csupán a propagandára kell ügyelnie.

Az előbbi eset jóval bonyolultabb. Itt sokkal inkább beszélhetünk több egymást követő ütközet váltakozásáról. Nagyon fontos, hogy NE SIESS! Jó magam is több csatát vesztettem már túlzott önbizalmam, illetve az ellenfél lebecsülése miatt. Inkább tapasztald ki mi zajlik a hátországban. Nagyon sokat kell adnod a kémek szavaira! Ne csak a saját embereidben bízz! MIndig legyenek kapcsolataid az ő soraiban is, ezzel nem csak, hogy pozitív propagandát generálsz magadnak, de naprakész információkat is nyersz az ő hadmozdalatairól. Ezt a szabályt szerencsére hamar megtanultam, egy kivételével mindig voltak embereim a háttérben, azon hadjáratban pedig súlyos vereséget szenvedtem, nemcsak, hogy ellenfelem győzedelmeskedett, de egy jó szövetségest is vesztettem személyében.

Ha már tisztában vagy ezen két legfontosabb szabályal akkor itt a következő: Ne bízd el magad! Még részleges sikerek után se! Sőt még akkor se, hogyha kezedben a győzelem. Ha minden esélyed megvan arra, hogy megnyerd a harcot, akkor hírtelen állj meg és nézz körül! Várj arra, hogy cselekedjen. Ha pedig ő támad? Nyert ügyed van! Ha zavarja, hogy nem cselekszel és ezért ő kezd hadműveletekbe, na akkor már nyert ügyed van!

Védekezés:

Nos ez jóval egyszerűbb feladat, két választásod van:

1. Mindent bevetsz, hogy elhitesd ellenfeleddel, hogy nem is kell neki a győzelem (itt bármit bevethetsz, de csak addig amíg az egy támadás sikerében nem gátol téged)

2.Segítséget kérsz egy szövetségestől, hogy zavarja el a támadót (ezen esetben javaslom a baglyokat, nekem is ők segítettek, többször is, bár ellenfelem túlságosan nagy áldozatokat szenvedett, ezért nem vagyok büszke a győzelemre, SOHA ne semisítsd meg a támadót! nem tudhatod mit hoz a jövő, csak a legvégső esetben folyamodj ehhez a megoldáshoz!)

Remélem elegen értik ahhoz, hogy ne tűnjek hülyének!

 

 

 

 

 

Neon fények. Furcsa dolog erre ébredni. Valahogy minden ami vicc volt elrohant. Én maradtam, meg az árnyék. Szívesen álmodnék Vidám medvékről, de minden alagút végén gyilkosok várnak. Ma éjjel semmi sem olyan mint. Szóval nem olyan. A szívemet zsinóron rángatják, maga után húzza vad futtában egy őz. Én pedig követem mert nincs hová mennem, nincs miért keressek kiutat. Az alagút végén riadt fények villódznak, keresnek, üldöznek. Várom, hogy szóljon a duda, ha most nem kiált rám, hát holtan terülök el a metró csupasz sínjein. Addig pedig futok, menekülök az éjféli gyors szelíd fénye elől.  Érdekes dolog, régen néhány börtönben úgy tartották, ha egy vonat fénye rájuk ragyog az a közeli szabadulást jelenti. Hát egen, minden vonat fénye biztos út a menekülésbe, csak tudnunk kell, hová mennénk. Nem tudom, és két kapu még előttem áll. Szent düh. Átkos öröm. Egy felfordított világ szomorú tükörképe ami elszabadult szerelvények fényében fürdik. Megint nincs semmi ami alapot, alakot adna szavaimnak, csak a zavart kusza képek. Némileg másnaposan véleményem szerint ez teljesen érthető. Bár ha komolyan belegondolunk, nincs is szükség rá. Hiszen minden elveszett gondolat mögött a múzsa áll. Egy zavart őz. Egy vesztes vadász. Utálom ezt az erdőt.

 

Oldal: Kertész Dávid írásai
Kör - © 2008 - 2024 - pilvaxxxi.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat